A mandarint, a kantonit, a sanghajit és a hokkient általában a kínai nyelv dialektusainak nevezik. A köztük lévő különbségek azonban nagyobbak lehetnek, mint azok, amelyek több, hivatalosan elismert európai nyelvet választanak el egymástól. Ha megértjük, miért van ez így, izgalmas felismerésekhez juthatunk arról, hogyan határozzuk meg a nyelveket.
A legtöbben úgy gondolnak a kínaira, mint egyetlen nyelvre, amelyet különböző regionális dialektusokban beszélnek. A szárazföldi Kínában a mandarin a hivatalos sztenderd nyelv, míg a kantonit, a sanghajit, a hokkient, a hakkát és más változatokat általában ugyanazon nyelv regionális formáiként írják le.
Van azonban egy érdekes bökkenő: számos kínai „dialektus” nem kölcsönösen érthető.
Egy mandarinul beszélő ember általában nem ért meg egy teljes egészében kantoniul, sanghajiul vagy hokkienül zajló beszélgetést, ha korábban nem találkozott ezekkel a változatokkal, vagy nem tanulta őket. Ezek a változatok jelentősen eltérnek egymástól a kiejtésben és a szókincsben, valamint a nyelvtan bizonyos vonásaiban is.
Most vegyük szemügyre az egykori Jugoszlávia nyelveit. A szerbet, a horvátot, a bosnyákot és a montenegróit különálló nemzeti sztenderd nyelvekként ismerik el. Beszélőik azonban általában különösebb nehézség nélkül megértik egymást.
Ez érdekes ellentétet teremt. Egyes hivatalosan elismert nyelvek rendkívül hasonlóak, miközben bizonyos, hagyományosan dialektusnak minősített változatok drámaian különböznek egymástól.
Mi tesz tehát valamit nyelvvé, és nem dialektussá?
A válasz nem csupán a szókincsen és a nyelvtanon múlik. A történelem, a kulturális identitás, az oktatás és a nyelvi sztenderdizáció szintén fontos szerepet játszik. A nyelvi különbségek elismerése nem jelenti azt, hogy a közösségeknek külön nemzeti vagy politikai identitással kell rendelkezniük. A nyelvek osztályozása és a nemzeti identitás összefüggő, de alapvetően különböző kérdések.
A kínai rokon nyelvek sokszínű családja
A kínai a sino-tibeti nyelvcsaládhoz tartozik. Változatai alkotják a szinitikus ágat, amelyet a nyelvészek általában több nagy csoportra osztanak.
Az osztályozási rendszertől függően a kínainak körülbelül hét–tíz nagy csoportja van, és mindegyiken belül számos regionális változat található.
| Csoport | Ismert változatok | Főbb régiók |
|---|---|---|
| Mandarin | Sztenderd mandarin, szecsuáni | Észak- és Délnyugat-Kína |
| Vu | Sanghaji, szucsoui | Sanghaj, Csöcsiang |
| Jüe | Kantoni, tajsani | Kuangtung, Hongkong |
| Min | Hokkien, teocsou, fucsoui | Fucsien, Tajvan |
| Hakka | Hakka változatok | Kuangtung, Fucsien, Csianghszi |
| Hsziang | Hunani | Hunan |
| Kan | Kan változatok | Csianghszi |
| Csin | Csin változatok | Sanhszi |
| Huicsou | Hui változatok | Dél-Anhuj |
| Pinghua | Pinghua változatok | Kuanghszi |
A pontos osztályozásban nincs teljes egyetértés. A csint például olykor a mandarinhoz sorolják, míg a min több, egymástól erősen eltérő változatot foglal magában.
Még az azonos csoporthoz tartozás sem garantálja a kölcsönös érthetőséget. A hokkien és a fucsoui egyaránt a min kínaihoz tartozik, beszélőik mégsem értik meg általában egymást, ha korábban nem találkoztak a másik változattal.
Dél-Kínában egyes szomszédos közösségek is olyan változatokat beszélnek, amelyeket a kívülállók, köztük más kínai változatok beszélői nehezen érthetnek meg.
Az Encyclopaedia Britannica a kínait olyan változatok összességeként írja le, amelyeket a köznyelvben dialektusoknak neveznek, a tudósok viszont rendszerint különálló nyelvekként osztályoznak. A köztük lévő különbségeket a modern újlatin nyelvek, például a spanyol, az olasz és a francia közötti eltérésekhez hasonlítja.
A kínait rokon nyelvek csoportjaként leírni tehát nem szokatlan nyelvészeti álláspont. Ez a sokszínűségének egy bevett értelmezése.
Mi különbözteti meg a nyelvet a dialektustól?
A nyelvészet egyik leghasznosabb fogalma a kölcsönös érthetőség, vagyis a különböző változatok beszélőinek azon képessége, hogy előzetes tanulás nélkül megértsék egymást.
Vegyük az amerikai és a brit angolt. Különböznek a kiejtésben, a szókincsben és bizonyos nyelvtani szabályokban, de beszélőik általában nehézség nélkül tudnak kommunikálni. A legtöbben az angol változatainak tekintik őket.
Most vegyük a spanyolt és a portugált. Ezeknek a nyelveknek közös ősük van, és sok hasonlóságot mutatnak, de beszélőik között a megértés kevésbé biztos, különösen spontán beszéd esetén.
A mandarin és a kantoni helyzete ehhez hasonló. Bár mindkettő a kínai nyelvi hagyományhoz tartozik, az egyik ismerete nem teszi automatikusan lehetővé a másik megértését.
Ugyanez igaz a mandarinra és a sanghajira, illetve a mandarinra és a hokkienre is.
Ezek nem pusztán különböző akcentusok. Önálló nyelvi rendszerek, amelyek évszázadok során alakultak ki, és hangrendszerükben, szókincsükben, valamint bizonyos nyelvtani szerkezeteikben jelentős eltérések vannak.
A kölcsönös érthetőség azonban nem tökéletes mérce. Egy mandarinul beszélő ember, aki rendszeresen néz kantoni televízióműsorokat, jóval többet érthet kantoniul, mint valaki, aki soha nem találkozott vele. A nyelvvel való találkozás, az oktatás és a régiók közötti kapcsolatok jelentősen befolyásolhatják a megértést.
A nyelvek dialektuskontinuumokat is alkothatnak, amelyekben a szomszédos változatok viszonylag könnyen érthetők, a távolabbi változatok viszont egyre inkább különböznek egymástól.
Mindazonáltal a kölcsönös érthetőség hasznos kiindulópont annak megértéséhez, hogy miért tekinthető sok kínai változat joggal különálló nyelvnek.
A mandarin és a kantoni nem csak a kiejtésben különbözik
A kínai változatok közötti eltérések érzékeltetéséhez nézzünk meg néhány hétköznapi kifejezést.
| Magyar | Mandarin | Kantoni |
|---|---|---|
| Én | 我 (wǒ) | 我 (ngo5) |
| Ő | 他 / 她 (tā) | 佢 (keoi5) |
| Enni | 吃 (chī) | 食 (sik6) |
| Nem | 不 (bù) | 唔 (m4) |
| Lenni | 是 (shì) | 係 (hai6) |
| Mi | 什么 (shénme) | 乜嘢 (mat1 je5) |
| Most | 现在 (xiànzài) | 而家 (ji4 gaa1) |
Egyes szavak ugyanazokat az írásjegyeket használják, de eltérően ejtik őket. Mások teljesen különböző szavakat és írásjegyeket használnak.
A különbségek teljes mondatok összehasonlításakor még világosabbá válnak.
Magyar: Mit szeretnél enni?
Mandarin: 你想吃什么？
Nǐ xiǎng chī shénme?
Kantoni: 你想食乜嘢？
Nei5 soeng2 sik6 mat1 je5?
Mindkét mondat ugyanazt jelenti, és nyelvtani szerkezetük bizonyos elemei közösek. Szókincsük és kiejtésük azonban jelentősen eltér.
A kantoni emellett olyan nyelvtani partikulákat, aspektusjelölőket és egyéb szerkezeteket is használ, amelyeknek nincs közvetlen megfelelőjük a hétköznapi mandarinban.
A két változat közös történeti alapokon nyugszik, de ettől még nem helyettesíthetők egymással.
A meglepő összehasonlítás az egykori Jugoszláviával
A nyelvi osztályozás működésének talán legszemléletesebb példája Délkelet-Európából származik.
A huszadik század jelentős részében a szerb, horvát, bosnyák és montenegrói nyelvű közösségek egy közös sztenderd nyelvhez kapcsolódtak, amelyet általában szerbhorvátnak neveztek.
Jugoszlávia felbomlását követően négy különálló nemzeti sztenderd nyelv alakult ki: a szerb, a horvát, a bosnyák és a montenegrói.
Mindegyiknek megvan a maga hivatalos státusza, sztenderdizált szabályrendszere, irodalmi hagyománya és kapcsolata a nemzeti identitással. Vannak különbségek a szókincsben, a kiejtésben, a helyesírásban és az előnyben részesített kifejezésekben. A szerb emellett cirill és latin írást is használ, míg a horvát latin írást.
E négy sztenderd változat beszélői mégis általában fordítás nélkül tudnak kommunikálni.
Egy horvátul beszélő ember rendszerint nézhet szerb televízióműsorokat, és megérti az elhangzottakat. Egy bosnyákul beszélő ember általában beszélgethet egy montenegróiul beszélővel anélkül, hogy idegen nyelvként kellene tanulnia a montenegróit.
A különbségek valósak, de a kölcsönös érthetőség továbbra is nagyon magas.
Ez a helyzet ellentétben áll a mandarinnal és a kantonival, amelyek beszélőinek gyakran közös nyelvet, például sztenderd mandarint kell használniuk a kommunikációhoz.
| Nyelvváltozatok | A beszélt nyelv jellemző kölcsönös érthetősége előzetes tanulás nélkül |
|---|---|
| Szerb és horvát | Nagyon magas |
| Horvát és bosnyák | Nagyon magas |
| Szerb és montenegrói | Nagyon magas |
| Mandarin és kantoni | Alacsony |
| Mandarin és sanghaji | Alacsony |
| Mandarin és hokkien | Alacsony |
| Hokkien és fucsoui | Alacsony |
Ezek általános, minőségi leírások, nem pedig pontos számszerű mérések. A tényleges megértés függ az oktatástól, a másik változattal való találkozástól és az érintett konkrét változatoktól.
A lényegi ellentét mindazonáltal egyértelmű.
A szerbet, a horvátot, a bosnyákot és a montenegróit szoros nyelvi rokonságuk ellenére különálló nemzeti sztenderd nyelvekként ismerik el. A mandarint, a kantonit és a hokkient gyakran dialektusnak nevezik, annak ellenére, hogy kölcsönös érthetőségük jóval alacsonyabb.
Ez nem jelenti azt, hogy az egykori Jugoszlávia nemzeti nyelveit ne kellene érvényesnek tekinteni, vagy hogy megkülönböztetésük ne lenne fontos. Különálló sztenderdjeik és identitásaik szilárdan megalapozottak.
Az összehasonlítás inkább azt mutatja meg, hogy nem a nyelvi hasonlóság az egyetlen tényező, amely meghatározza, hogy egy változatot nyelvként ismernek-e el.
Ez nem csak a kínaira jellemző
Hasonló helyzetek világszerte előfordulnak.
A norvégot, a svédet és a dánt különálló nyelvekként ismerik el, de beszélőik gyakran különböző mértékben megértik egymást. A norvég és a svéd sok szempontból különösen közel áll egymáshoz, bár a megértés a dialektustól és az egyén korábbi nyelvi tapasztalataitól függően változik.
A hindi és az urdu egy másik érdekes példa. Hétköznapi társalgási formáik kölcsönös érthetősége igen magas lehet, míg formális sztenderdjeik eltérnek a szókincsben, az írásrendszerben és az irodalmi hagyományokban.
Az arab helyzete jobban hasonlít a kínaiéhoz. A modern sztenderd arab az arab világ jelentős részén közös formális írott nyelvet biztosít, miközben a hétköznapi beszélt változatok drámaian különbözhetnek. A marokkói arab és az iraki arab beszélői például nehezen érthetik meg egymást, ha korábban nem találkoztak a másik változattal.
A német egy további példa. Egyes svájci német változatok jelentősen eltérnek a sztenderd némettől, mégis általában a tágabb német nyelvi hagyomány részeként kezelik őket.
Ezek a példák azt mutatják, hogy nincs olyan egyetemes szabály, amely szerint a közeli rokon változatokat mindig dialektusoknak kellene minősíteni, vagy az erősen eltérő változatokat mindig különálló nyelvekként kellene elismerni.
Néha a közeli rokon változatok önálló nemzeti sztenderdeket alakítanak ki. Máskor a jelentősen eltérő változatok egy közös nyelvi és kulturális identitás részei maradnak.
Miért nevezik még mindig dialektusoknak a kínai nyelveket?
A terminológiának fontos történelmi, kulturális és nyelvészeti okai vannak.
Először is, a kínai nyelvű közösségek hosszú közös irodalmi és kulturális múltra tekintenek vissza. Nyelveik a kínai egymással rokon történeti formáiból alakultak ki, és számos közösség az irodalom, az oktatás és a kulturális kapcsolatok révén fenntartotta az összeköttetést.
Másodszor, a sztenderd mandarin közös nyelvként működik a szárazföldi Kínában, és Tajvanon is központi szerepet tölt be az oktatásban és a nyilvános kommunikációban. A különböző regionális változatok beszélői gyakran megtanulnak mandarinul, és ezt használják a helyi közösségükön túlmutató kommunikációhoz.
Harmadszor, a kínai 方言 (fāngyán) kifejezés, amelyet általában „dialektusnak” fordítanak, nem felel meg teljesen e szó hétköznapi angol jelentésének. Tág értelemben utalhat regionális beszédformákra, köztük olyan változatokra is, amelyek kölcsönösen nem érthetők.
Végül a nyelvek elnevezéseit történelmi hagyományok és közös kulturális identitások alakítják. Egy közös identitás jelentős nyelvi sokszínűséget is magában foglalhat, ahogyan egymáshoz közeli nyelvek körül különálló identitások is kialakulhatnak.
A „kínai dialektus” kifejezés tehát történelmi és kulturális összefüggésében érthető.
A nehézség akkor merül fel, amikor az angol nyelvű olvasók úgy értelmezik, hogy ugyanannak a beszélt nyelvnek egy kisebb eltéréséről van szó.
Nem ugyanazokat a kínai írásjegyeket használja mindenki?
Az egyik oka annak, hogy a kínai változatok egységesebbnek tűnnek, mint amilyennek hallatszanak, a közös írásbeliségi hagyományuk.
Egy kantoniul és egy mandarinul beszélő embernek nehézséget okozhat egymás beszédének megértése, mégis mindketten képesek olvasni a sztenderd írott kínait, ha megtanulták.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az írott sztenderd minden beszélt változatot ugyanúgy és közvetlenül tükröz.
A sztenderd írott kínai nagyrészt a mandarin szókincsén és nyelvtanán alapul. Más kínai változatok beszélői rendszerint formális oktatás keretében tanulják meg ezt az írott sztenderdet, még akkor is, ha az eltér mindennapi beszédüktől.
A kantoni különösen szemléletes példa erre.
Magyar: Nincs otthon.
Sztenderd írott kínai: 他不在家。
Köznyelvi írott kantoni: 佢唔喺屋企。
Mindkét mondat ugyanazt jelenti, de szókincsük és nyelvtani szabályaik eltérnek.
Aki csak a sztenderd írott kínait ismeri, nem feltétlenül ismer fel minden, a köznyelvi írott kantoniban használt kifejezést.
Más kínai változatoknak is sajátos szókincsük és nyelvtani szerkezeteik vannak, bár írásbeli hagyományaik és sztenderdizáltságuk mértéke eltérő.
A közös írásrendszer megkönnyítheti a nyelvi határokon átívelő kommunikációt, de nem szünteti meg ezeket a határokat.
Ennek a fordítottja is igaz. A szerb és a horvát eltérő írásbeli szabályokat használhat, miközben beszédben továbbra is igen magas a kölcsönös érthetőségük.
Az írásrendszerek és a beszélt nyelvek összefüggenek, de nem azonosak.
Miért fontosak ezek a különbségek a fordítás és a mesterséges intelligencia szempontjából?
A kínai változatok közötti különbségek nem pusztán tudományos kérdések. Gyakorlati következményeik vannak a fordítószoftverekre, a beszédfelismerésre, a feliratokra és a mesterséges intelligenciára nézve.
Egy elsősorban mandarinon tanított beszédfelismerő modelltől nem várható el automatikusan, hogy a kantonit vagy a hokkient is pontosan megértse. Ezeknek a nyelveknek eltérő hangrendszerük, szókincsük és nyelvi szabályaik vannak.
Hasonlóképpen, egy szöveg sztenderd írott kínaira fordítása nem feltétlenül eredményez olyan nyelvezetet, amelyet egy kantoniul beszélő ember természetesen használna a hétköznapi beszélgetésben.
Egy fordítószolgáltatás, amely „kínai” nyelvi támogatást hirdet, érthet ez alatt sztenderd mandarint, sztenderd írott kínait, kantonit vagy ezek valamilyen kombinációját. A különbség fontos, mert az egyik támogatása nem garantálja a többiét.
Például egy mesterséges intelligencián alapuló fordítórendszernek nyelvspecifikus tanításra és értékelésre lehet szüksége ahhoz, hogy természetes kantoni szöveget állítson elő a mandarinon alapuló írott kínai helyett. A beszédfelismerő rendszereknek is figyelembe kell venniük az eltérő kiejtést, szókincset és esetenként teljesen különböző nyelvi szerkezeteket.
A kihívás nem korlátozódik a legismertebb változatokra.
A hokkien, a hakka, a teocsou, a fucsoui és más regionális nyelvek jelentős beszélőközösségekkel rendelkeznek, a meghatározó nyelvtechnológiai fejlesztések mégis gyakran kevesebb figyelmet fordítanak rájuk.
Ezeknek a nyelveknek a támogatásához nem elegendő a mandarin változataiként kezelni őket. Szükség lehet megfelelő tanítóadatok gyűjtésére, írásbeli szabályok kidolgozására, az anyanyelvi minőségű kimenet értékelésére, valamint együttműködésre olyan beszélőkkel, akik ismerik a regionális különbségeket.
Ez különösen fontos a valós idejű fordításnál, amikor két, különböző nyelven beszélő embernek természetesen kell kommunikálnia anélkül, hogy közös nyelvre támaszkodna.
A nyelvi sokszínűség elismerése javíthatja a fordítás pontosságát, a hozzáférhetőséget és a nyelvek megőrzését. A technológiai fejlesztőket abban is segíti, hogy pontosabban írják le, mely nyelveket támogatják.
A kínai tehát egy nyelv vagy több?
A válasz attól függ, hogyan használjuk a „kínai” szót.
Történelmi és kulturális szempontból a kínai olyan gyűjtőfogalom lehet, amely számos rokon nyelvváltozatot foglal magában, amelyek fontos közös irodalmi és kulturális hagyományokkal rendelkeznek.
Az összehasonlító nyelvészet szempontjából gyakran informatívabb a kínait a sino-tibeti nyelvcsaládon belüli rokon szinitikus nyelvek csoportjaként leírni.
Mindkét leírás hasznos lehet, mert különböző kérdésekre adnak választ.
Ha a kantonit, a hokkient vagy a sanghajit nyelvészeti értelemben különálló nyelvnek nevezzük, az nem tagadja a kínai történelemhez vagy kultúrához fűződő kapcsolatukat. Beszélőik nemzetiségére vagy politikai identitására nézve sem jelent semmit.
Hasonlóképpen, a szerb, a horvát, a bosnyák és a montenegrói különálló nemzeti sztenderd nyelvként való elismerése nem követeli meg, hogy a köztük lévő nyelvi különbségeket a valóságosnál nagyobbnak feltételezzük.
A nyelvek osztályozásának legalább két dimenziója van: mennyire térnek el egymástól nyelvileg az egyes változatok, illetve hogyan határozzák meg, sztenderdizálják és használják őket a közösségek.
Ezek a dimenziók nem mindig esnek egybe.
Következtetés: A nyelv több mint nyelvészeti besorolás
A nyelv és a dialektus közötti különbség egyszerűnek tűnhet, de a kínai és az egykori Jugoszlávia nyelvei megmutatják, milyen bonyolulttá válhat.
A szerb, a horvát, a bosnyák és a montenegrói különálló nemzeti sztenderd nyelvek, annak ellenére, hogy kölcsönös érthetőségük magas. A mandarint, a kantonit, a hokkient és a sanghajit gyakran dialektusokként írják le, noha jelentős nyelvi különbségeik megakadályozhatják a beszélőik közötti könnyű kommunikációt.
Egyik helyzet sem magyarázható pusztán a kölcsönös érthetőséggel.
A történelem, az oktatás, az irodalmi hagyományok, a kulturális identitás és a sztenderdizáció egyaránt befolyásolja a nyelvek osztályozását és elnevezését.
A fontos tanulság nem az, hogy egyes hivatalosan elismert nyelveknek el kellene veszíteniük a státuszukat, vagy hogy minden regionális kínai változatnak egy adott címkét kellene kapnia.
Hanem az, hogy a nyelvi sokszínűség nem mindig felel meg a mindennapi életben használt nyelvi kategóriáinknak.
A kínai különösen szemléletes példa erre. Egyetlen ismerős név mögött rokon nyelvek rendkívüli sokasága húzódik meg, amelyek közül sok legalább annyira eltér egymástól, mint a világ más részein különállóként elismert nyelvek.
Ennek a sokszínűségnek a megértése pontosabb képet ad a kínairól, és segít jobban értékelni az emberi nyelv összetettségét.
Hivatkozások és további olvasmányok
- Encyclopaedia Britannica: Kínai nyelvek. Áttekintés a kínai nyelvi sokszínűségről, a kölcsönös érthetőségről és a főbb szinitikus nyelvcsoportokról.
- Jin Liu: A fangyanról szóló diskurzus történeti áttekintése a modern Kínában. Kutatás a kínai regionális nyelvekről, a terminológiáról és a nyelvi identitás történeti fejlődéséről.
- Michele Mannoni: Kínai dialektusok / A kínai dialektusai. Tudományos értekezés a terminológiáról, valamint a dialektusok és nyelvek megkülönböztetéséről a kínai nyelvészetben.
- Pluricentrikusság az osztályteremben: A szerbhorvát nyelv. A bosnyák, a horvát, a montenegrói és a szerb kapcsolatát, kölcsönös érthetőségét és sztenderdizációját vizsgáló kutatás.
- Ljubica Djordjević: A szerbhorvátból kialakult nyelvek jogi státusza. A Jugoszlávia felbomlása után kialakult hivatalos nyelvi sztenderdek elemzése.